Két trombitás érkezett a kocsmába; nagy szelet hoztak be magukkal, mindenki felnézett a poharából – adódik a kérdés: egy kupicából, vagy egy korsóból könnyebb felnézni? Az új vendégek arcáról sugárzott, hogy nem helyiek, de még csak nem is magyarok. „Vándorzenészek” – könyvelte el mindenki magában azonnal. A pultnál azonnal elnyerték a kocsmáros és néhány vendég bizalmát, hiszen szenvedve, de mégiscsak magyarul rendeltek – „sürt”, dőlt el hamar. De hogy mekkorát? Big! Sür, valamint big, alapszavak a vándorzenészek szótárában.
Az, hogy franciák, csak akkor derült ki, mikor sárga sálas, kötött pulóveres fekete, de mintás inges színesbőrű zenész anyanyelvén káromkodva kereste fekete műbőrtárcájában a magyar érméket. A banánmatricákkal teleragasztott tárcából először euro centek kerültek elő, majd régi lírák, a kis fúvós szentségelt, de rá kellett jönnie, hogy két big sürt már a magyaroknál sem ihatnak (centekért) fillérekért, és a bankók felé nyúlt. Aztán meglepődött, hogy egy „Matyjasz” négy kori sört ér.
Az első kortyok közben a TV, ha már volt, a Nyíregyháza-Újpest meccset adta. Bukdácsoltak a fiúk a fagyott talajon, rossz volt nézni, de hát nézte mindenki, rossz meccsre nagyon jól lehet rossz sört inni. Csak a franciák mosolyogtak, de a szeme sarkából mindenki látta, hogy félnek, ne legyen gond a dologból. Öt perccel a meccs vége előtt azonban a csapos, aki megelégelte a zenészek fitymáló ábrázatát, csatornát váltott. Eszébe jutott ugyanis, hogy a Vesztprém éppen a Montpellier ellen küzd, és hogy itt biztos a győzelem. Az volt: az összekovácsolódott veszprémiek szellemlovasként száguldottak át a franciákon. Miután a helyiek nyugtázták a kilencgólos vezetést, vigyorogva lesték a franciák arcát, akik bánatukban „Dreher Bach”-ot rendeltek, és az üvegek mögé bújva a meccs helyett a TV alatt csókolózó 50 éves szerelmeseket nézték, aztán az ablaknál mobillal seftelő fiatalok veszekedését figyelték, mintha értenék.
Sportjában él a nemzet. Úgy, ahogy.
Utolsó kommentek