A kocsma megszűnéséig ha beléptem, mindig volt oka, hogy felhúzza a szemöldökét. Vagy régóta késtem valamivel, amit ígértem neki, vagy megörült, hogy végre hozom a lányt is, akit szeretek, vagy csak hogy nem kell egyedül innia a pult mögött. Párszor előfordult az is, hogy már mikor még csak a küszöbön álltam, kritizálta a kocsma előtti megnyilvánulásaimat. A mai napig állítom, hogy azokon a függönyökön és rácsokon csak Feri bácsi látott át. És nem csak azért, mert az utoljára harminc éve mosott függönyökön nem lehet átlátni, hanem mert a szinte konstans – out of work – vendégek a pultra dőlve figyelik ráncaikat a Feri bácsi mögött húzódó tükörben. De az öreg is csak egy bizonyos résen látott át, ahol az elnagyolt csipke talán egy szolid verekedésben sérült meg, bár ez már szenzációhajhász hozzáállás, ami nem való a Strand bisztróba.
A fehérvári hely élő történelmi katlan volt, a lágyabb fajtából, ha létezik ilyen skatulya. „A skatulyában pedig maga Feri bácsi a gyerekek által bezárt csótány, haha!” kiáltja a bal vállamon ülő méreten aluli kisördög, de abban a pillanatban irdatlan lendülettel szikrázó söröskorsó érkezik a jobb vállam felől, az ördög falfehérré válik, és megfertőződik jósággal. Mikor jobbra pillantok, nagyobbacska pelyhes szárnyú ül a vállamon, érdekes módon nikotintól sárga szakálla van, és furcsa, szürkésbarna zakót hord. Meg is lepődöm. De megnyugszom, mikor meglátom saját, másfél fejjel alacsonyabb kis puttóm, amint megkönnyebbülten visszaröppen Feri bácsié mellé. Fallen angels, but still angels. Rózsaszín vízió ez, a pókhálós kocsmában. Egy a baj vele, hogy fele igaz: egyszer véletlenül olyan emberrel léptem a pult elé, akivel nem kellett volna, és mindennek elmondta a helyet és az öreget, mindennek, csak nem annak, ami. Nem is beszéltem azóta az illetővel. Nem azért, mert megharagudtam rá, hanem mert akkor jöttem rá, hogy igazából nincsen közös témánk.
Nagyjából tizenegyedszer látogattam ide, mikor az azonnal elém kerülő fröccshöz némi hiányérzet is társult. Na, aznap rosszabb is volt kicsit az itóka, Feri bácsi keserédes hangulatban vezényelte le az estét. A robosztus márványpult fölül eltűnt ugyanis az a füzér, melyet ki tudja hány futballcsapat apró zászlója alkotott. Ha valaki még régen belépett, egyből ezt a füzért pillantotta meg, amit talán nem is össze-vissza toldott madzag tartott, hanem az a sok áldás, amit alatta ittak a szomjas emberek. Vagy az a több kilónyi pókháló, ami lerakódott rá… Mindegy is. Mikor rákérdeztem, Feri bácsi megrántotta a vállát, szemeit kínos mosoly húzta szét, és egyre halkuló mondatot préselt ki magából: „Leszedette a hatóság, mert állítólag koszos volt. Nem értették, hogy ez adja a hely patináját.”
Hát ilyen Feri bácsi, aki tisztában volt azzal, hogyha kitakarítana, kigazolná a kis udvart a terasz előtt, visszavágná kissé a túl bátor sövényt, kigazdálkodná a festékre valót, mellyel a kerítést csinosíthatná, biztosan nagyobb lenne a forgalma. De ő nem. Megvolt a húsz-huszonöt fős törzsközönség, abból éppen, hogy megéltek Feri nénivel, bár így reggel hattól este tízig nyitva kellett tartani, és csak arra kellett vigyázni, hogy ezt a keménymagot ne ijesszék el. Ezért a Strandban mindig a Kossuth szólt, hogy naprakész legyen a csapos, mert csaposból is két – , na jó: háromfajta van: aki mindent tud, aki nem tud semmit, és aki szintén mindent tud, csak fáradt csaposnak lenni, és meg sem szólal egész nap. Na, Feribá’ egy pillanatra sem kábít azzal, hogy tájékozatlan, vagy gyáva lenne. Sokszor a mondatod végét sem várta meg, néha el sem tudtad kezdeni, és már kritizált. Jó, ezzel a tulajdonsággal minden – minden második, harmadik – csapos bírhat, csakhogy ő ahhoz képest, hogy mennyit és mennyi mindenről beszélt, nem nagyon mondott semmi feleslegeset, vagy hülyeséget. Állította, neki itt ez a dolga. Az egyik dolga, gondolom iróniát sugárzó mosollyal, és eszembe jut, amikor Czinki Ferenc kollégával üldögéltünk a koranyárban, én késtem, de Bada Dada-verssel indítva – akkor még élt az öreg Tudós – enyhítettem kicsit Feri soha ki nem mutatott dühén. Ezt tovább enyhítve én hoztam a második kör hosszúlépést – őrizzük a barátságot. Megfeledkeztem azonban az előzőből maradt poharakról, Feriében talán még volt is valamennyi meleg lötty, de mégsem veszem el előle... Feri bácsi tehát üres kézzel látott bemenni, már húzta a szája szélét, összekócolta a szemöldökét és szinte rámrivallt: „Gyerekek, esküszöm többe kerül a mosogatás utánatok, mint amennyiért isztok! Kérjetek ki egy kancsó bort és egy üveg szódát, és készítsetek magatoknak fröccsöket.” Én vidámabb kedvemben voltam, és tudtam is, hogy belefér, megkérdeztem: „A mosogatás is hozzátartozik a kocsmáros szakmához, nem?” Erre a vén róka, akit életemben először úgy éreztem, elkaptam, nem várt fordulattal kivágta magát: „Igen, de az is, hogy én azt mondom neked, hogy nem ismerem a hosszúlépés fogalmát!”. Hát mit mondjon erre az ember, azon kívül, hogy hagyja csak a visszajárót, Feri bácsi! Na, az a kör még langyos fröccsökkel telt, de a következőben, mikor minden poharat gondosan elé raktam, és azt is meg tudtam mondani, melyikből ki és mit ivott, már hűsebbet kaptunk. Ez hiányzik.
Mint ahogy azt a cserepes virágot is sajnálom, amit én ítéltem halálra azzal, hogy engedtem Feri bácsi akaratának, és otthagytam nála. Éppen egy általános iskolás versmondó versenyről tartottam hazafelé, nagy kitérővel, ahová ki tudja, miért hívtak zsűrizni, és ki tudja miért kaptam ajándékba egy általam kevésbé ismert növényfajt, szép piros szalaggal. Az öreg elkunyizta tehát, a leharcolt, működésen kívüli – out of work – kasszára helyezte, a borostyánsárgára pörkölődött neon alá. Éreztem én már akkor, hogy ez a szegény növény nem sokáig növény már, de mikor Feri bácsi hangja végigkaristolt a levegőn: „Locsolom majd szépen”, nem bírtam meggondolni magam. Hát én immár kit fárasszak, Virágom, Virágom? / Te engemet, én tégedet, Virágom, Virágom! Nikotin-, árnyék- és káromkodásmérgezés érte szegény virágot, pedig két hétig derekasan helyt állt. Mikor aztán a harmadikon mentem, a cserép nem volt sehol. „Nem bírta a kiképzést…” – kuncogta utánozhatatlan bájjal, és már meg is bocsátottam, főleg, mert már ott volt előttem a második ajándékba kapott kisfröccs (az elsőről később), ami a Strandban azóta sem fordult elő velem. Most már nem is fog.
Ekkor éreztem másodszor, hogy bekerültem Feri bácsi féltve őrzött bizalmi körébe. Az első alkalom egy évvel a cserepes dráma előtt történt, persze csak nagyjából. Egy átbeszélgetett nap után – szinte csak enni mentem haza – a dülöngélő öreg az egész, a pult alatt rejtegetett fegyvertárat kipakolta elém. Hát persze hogy elérzékenyültem, a pult túloldalán egyszer csak ott állt egy lecsúszott amerikai olajmágnás cowboy-kalapban – hogy is hívták Klif Bárnsz apját? Persze: Tintás Bárnsz –, aki ködös tekintettel tartotta felém a Baracskáról szerzett kéz-láb bilincset, alig bírta tartani, de büszke volt hogy milyen sokáig, egy fénykép pont belefért. A képen az viszont pont nincs rajta, milyen műgonddal terítette ki tőreit, szuronyait, vigyázott, hogy egy képen azért ne legyen rajt minden… Büszkesége abban a pillanatban hágott tetőfokára, mikor majdnem a körmömre vágott egy ötvenhatból származtatott egyszerű kínzóeszközzel. Neve nem is biztos, hogy van, burkolt rugóra erősített ólomgolyó, szintén bőrben. Mi tagadás, megijedtem, amire inni kellett, és valóban bátrabban indultam neki az éjszakának. Azért örültem, hogy nem ittam használhatatlanra magam.
Egyszer picit magamra haragítottam, mikor öt másik kocsma mellett a Strandról is megemlékeztem a diákújságban megjelenő cikkemben. Először is, mert nem tőlem kapta meg először azt a számot – mi tagadás nagyon fontos dolgom lehetett, hogy nem így történt –, másrészt mert voltam olyan bátor úgy befejezni az írást – egyébiránt erre a kocsmára kihegyezve a cikket –, hogy „randevúra nem feltétlenül alkalmas, de valószínűleg a világ legjobb kocsmája.” Nem is az volt a baj, hogy lenyúltam a Carlsberg szlogenjét, mert ott olyat nem kapni, hanem mert – és büszkén mesélte – „tegnap is volt itt egy bájos pár, se nem láttak, se nem hallottak”. A cikkből sajnos, pedig hasznos lett volna, nem lett sorozat, a következő hónapban biztosan helyesbítettem volna. És a nyomdából egyenesen hozzá loholtunk – volna.
Ez volt a kedvenc kocsmám, még az is lehet, hogy nem vagyok egyedül. Ha nem így lenne, csupán érdekes lett volna nézni, hogy folyamatosan a csőd szélén áll – katasztrófaturizmus. Így viszont marcangoló érzés volt végig. De ehhez és a fentiekhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kocsma nem ilyen lenne, ha nagyobb lenne a bevétel, ha új csapos kerülne a pult mögé, vagy ha Feri bácsi elválna Feri nénitől. Egyik – volt – barátomnak megmutattam a helyet, beleszeretett ő is, de ő sajnos – vagyis tulajdonképpen mindegy – be is lelkesedett, és ilyet talált mondani: „Ha lesz egy kis pénzem, megveszem a Strandot. Mindent hagynék, ahogy van, Feri bácsit is, a berendezést is. Csak biztosítanám, hogy ne menjen csődbe.” Mi lenne, ha Feri bácsi elkényelmesedne? Ha tudná, ha megérezné a jólét szelét, ha kapna egy reménysugarat, hogy lehet hogy mégsem szar az élet? Meghalna az egész, az öreg lelke annyira megkönnyebbülne, hogy tán fel is szállna..., ez az egész szókupac átmenne nekrológba, kinek hiányzik ez? De szerencsére Feribá nem adná el a bisztrót –gondoltam sokáig, de úgy látszik, nincsenek csodák: el kellett adnia. Sokszor azt fantáziálom, hogy erőszakkal kellett kituszkolni a szétverésre váró épületéből.
A helynek sajnos ez volt a sorsa, nekünk ott csak körülnézni volt szabad, és nem úgy inni az aktuális freccset, mintha az az utolsó volna, de sajnos eljött az is.
Ma a Strand egy nagyon trendi hely, merőben más célcsoporttal, bútorzattal, vendéglátós felfogással. Feri bácsit nem látni, feltehetően azokból a festményekből él, amiket a szembe lakó – azóta híres – festő adott neki néha pia helyett.
Utolsó kommentek